Kortárs Irodista

Kevesen ismerték, de azok se kedvelték.

CLOSE
CONTACT

CLOSE
SUBMIT

CXCVII.

Nem lehet tudni,
meddig érdemes ülni
egy őszi padon.

Gyakran küzdöm

azzal a jelenséggel, hogy egyszerűen képtelen vagyok eldönteni, hogy bizonyos, főként társas interakciók során adott reakcióim a normalitás intervallumán belül maradnak-e, vagy az eseményeket reménytelenül túlreagálom, a gesztusaim pedig emocionálisan érthetetlenül túltöltöttnek tűnnek. A visszajelzések szerint folyamatosan kilépnek az értelmezhető tartományból, a visszautasítás vagy mellőzés bármilyen formájára például jellemzően elhamarkodottan megsemmisítő üzeneteket állítok hadrendbe. Kevés dolog van, amit nehezebben tudnék viselni, mint a szándékos közöny, hátat fordítás, talán azért, mert annyiszor kellett már átélnem azok részéről, akiket a legjobban szerettem. ezért valójában egyáltalán nem fontos személyek részéről is hatalmas, megtorlandó sérelemként élem meg. Rettentően zavar az az igazságtalanság, hogy míg én mindenkinek számtalan esélyt biztosítok, hogy kevésbé jóindulatú vagy átgondolatlan megmozdulásait más színben tüntethesse fel, engem jellemzően egy rossz lépés után kizárnak mások életükből, nem létezővé tesznek, telefonszámom kitörlik, többet nem írnak, nem szólnak hozzám, ha látnak, félrenéznek. Minek egyáltalán közeledni másokhoz, ha a vége úgyis mindig ez a gyilkos közömbösség vagy még az attól is teljesen mentes űr? A legrosszabb pedig, hogy általában hajlamos vagyok azt is képzelni, hogy másoknak ezek a dolgok mennyivel jobban mennek, hogy őket senki nem rakja parkolópályára, például ha szakít is valakivel, ugyan nem maradnak barátok, de legalább néha tudnak két-három szót váltani, anélkül, hogy ettől érzelmi felindultságot kellene átélnie, vagy ha már valakivel nem olyan jó barátok, akkor sem jönnek zavarba egymás láttán, képesek néhány mondatból álló társalgást folytatni anélkül, hogy kínosnak éreznék. Ilyenkor szoktam elgondolkodni, hogy mi a gond velem? Ez így most átgondolva úgy hathat, mint az önsajnálat egy formája, pedig sajnálat nincs benne, csak érteni vágyás és folytonos elemzés. Hol a hiba a folyamatábrában? Mit tegyek másképp? Mások mit tegyenek máshogy? Nem tudom, hogy ilyenkor pontosan mit szeretnék magamtól, azt sem, hogy másoktól mit, csak azt, hogy ez az állandó tompa fájdalom és bizonytalanság, amit nekem az emberekkel való kapcsolatok okoznak, az ne lenne. Azt hiszem ez a legőszintébb állítás, amit most erre vonatkozólag el tudok mondani, ugyanakkor hozzátenném, hogy a közlés miértjét sem értem. Bizonyára az ősz. Fogjuk az őszre.

CXCVI.

Az az átkom, hogy
mindent tudok. Megmondom,
mit hogyan csinálj.

Néha írni kellene valami másról,

nem csak ilyen rövideket,
hanem arról, hogy megy-e az élet,
tolom-e vagy húzom,
mit csinálok a szünetekben,
miért viselek sapkát,
mi ez a víz a szememben?
De komolyan hiszem, hogy a tömör költészet
erősebb és sugárzóbb, mint mondjuk a paksi atom
vagy elmondhatanám, hogyan lett végül is véged
de inkább csak a poharat csendben odébbrakom.

CXCV.

Mindig a gyengébb
mellé állj. Így tudod meg,
mi és hogyan fáj.

CXCIV.

Csak hallgat a fű,
tűnődő csenddel telve,
halk testvéreim.

CXCIII.

Folyókba rejtett
fotók után kutatok.
Partról figyelnek.

CXCII.

Mással nincs bajod,
nem lehet. Csak fejedben
zúg minden ügyed.

CXCI.

Ha akadna még
jó szó, mondanám. De nincs.
Inkább a magány.

CXC.

Utolsó busszal
városból a falura.
Jó, néha vissza.

CLXXXIX.

Az a jó szívem
semmiségekért mégis
vérbosszút kíván.

CLXXXVIII.

Elalvás előtt,
s ébredés után kicsit
nem fájsz már nekem.

CLXXXVII.

Ha szembejössz, tudd:
meg se látlak. Még mindig
reblogolnálak.

CLXXXVI.

Semmi közöm már
kínos kudarcaidhoz,
mégis sajnállak.

CLXXXV.

Ha felháborít,
hogy megszegnek egy szabályt,
végleg felnőttél.